MEGMONDANI VAGY NEM MEG MONDANI!

 

        Az orvosok gyakran nem közlik betegeikkel a gyógyíthatatlan betegségek diagnózisát. A családtagokat sem minden esetben tájékoztatják. Általánosan elterjedt felfogás, hogy ha nem mondjuk meg őszintén a beteg halálának közeledtét, tovább élhet. Legtöbb esetben maga a beteg sem akarja elhinni az igazságot. De ha nem tájékoztatjuk a beteget, akkor is az orvos és hozzátartozó viselkedéséből következtetni tud. Ez lehet megváltozott hangnem, figyelem, baljós mosolyok, könnyes szemek Sőt lehet, hogy még súlyosabbnak ítéli meg az állapotát, mint a valójában van. Kübler-Ross nyíltan beszélt a haldoklókkal, és tisztában voltak az állapotukkal.

            A probléma az, hogy miként közöljük a diagnózist. Ha valaki rákos beteg lesz, és a környezete megtudja, már kimondják a halálos ítéletet. Pedig e betegség folyamata, főleg ha időben kezelik-visszafordítható. Ebben az esetben nagyon nagy az orvos felelőssége. A beszélgetés folyamán a félelmeket el kell oszlatni. Ha valóban gyógyíthatatlan, arról is nyíltan kell beszélnie. Ez egy nagyon kényelmetlen feladat Nem szabad hosszú tudományos értekezésekbe kezdeni, hanem tájékoztatni kell a hozzátartozókat és a beteget is a lehetőségekről. Időben fel tud készülni: mentálisan, spirituálisan és az egyéb rendezetlen ügyeit is el tudja intézni. Az empatikus magatartás, segítőkészség kinyilvánítása elengedhetetlen az orvos részéről.

            A találkozások során az orvosnak érdemes hangsúlyoznia, hogy egy diagnózis miatt nem kell a betegnek mindent feladnia, és tudatosítania kell őt arról, hogy az orvostudománynak vannak eszközei, és mellette vannak a családtagjai, barátai, kollégái. Sokszor megkérdezik, mennyi idő van még hátra. Legjobb, ha őszintén felel az orvos, vagy ha nem azonosítható be, akkor sem szabad jóslatokba bocsátkozni. A reményt soha nem szabad elvenni.

           Kübler-Ross két esetet ismertet, amelyben a betegek kipuhatolják, hogy kivel lehet őszintén beszélni a betegségükről, s kivel nem. Legtöbbször a hozzátartozók eleve elzárják az őszinte beszélgetés lehetőségét.

            Nagyon fontos, hogy mi magunk is tisztázzuk magunkban a halálhoz való viszonyunkat.

Bizony nagy kérdés megmondjuk-e a betegnek, vagy sem, hogy milyen az állapota. Az orvos leteszi a Hipokrateszi esküt, csak szabad-e az életet vajon úgy meghosszabbítani akkor, amikor a beteg már gépen van. S nem tud a külvilágról, az olyan komában van, s van-e beleegyezése akar-e élni, mint élő-halott.

            Tudjuk a vélemények, megoszlanak, de adott esetben beteggel közölni kellene diagnózisát, azt is, hogy gyógyíthatatlan, s nem becsapni a világ előtt. Tudatni kellene vele, hogy gyógyíthatatlan, ideje korlátozott. Nem tartom helyesnek, hogy szülő vagy a gyermek, rokon előbb tudjon az állapotáról, mint az alany. A gyógykezelés sorozatait a betegnek kell vállalnia, következésképpen neki kell eldöntenie, mit kíván tenni a hátralevő maradék idejével, életével. Ilyenkor még lehetősége van, hogy szerveit felajánlja donorként mások számára, s lelki megnyugvásként érezze, hogy az élet megy tovább. Az életet neki kell elrendezni, s ne a távozása után döntsenek fontos életkérdésről.

        Az igazi baj akkor van, ha a beteg olyan komás állapotba kerül, amikor a kóma már nem szűnik meg, s ilyenkor, hogy mondjam meg, a tudat nem tér vissza, a beteg élet veszélyeztető állapotban van. A tudat viszont létét nem lehet csak úgy visszavarázsolni, nem úgy van, hogy csak létre hozzuk. Ha a koma megszűnik, akkor már képesek vagyunk kommunikálni, az állapotát jobb állapotba fejleszteni, testi állapotát javítani, ápolni, a keletkező szövődményeket megakadályozni. Ilyenkor mi a fontos?  A nagy lelki támasz, a külvilággal való fokozatos megteremtése, a hozzá tartozó fokozatos jelenlétével.

      Képzeljünk el egy olyan 18 éves lányt, akinek csak hónapjai vannak vissza. Én belém is belém hasítana az a kérdés mi lenne, ha 18 éves lennék, s megmondanák nékem, hogy mennyi időm van hátra. És illúziók nélkül kell élnem addig, s nincs reményem arra, hogy jobban legyek. Talán megmondjam neki vagy nem?  Kétségtelen végtelenül nehéz megmondani egy 18 éves lánynak, aki teli volt, s talán van vitalitással élettervek szövögetésével, s ezek után elmondani néki a halálos ítéletet.  Mily szörnyű állapot ez, amikor tulajdonképpen még csak nem élt, előtte van… még igazán ki sem próbálta az életet és még folytathatnám. 

       Hogy a probléma megoldásának igazából mi a kulcs, azt így nem lehet igazán eldönteni, mert a beteg életében a lemondás ellenére hatalmas sorsforduló állhat be, s a beteg a konkrét dolog tudatában, életének elvesztése érzésben súlyos depresszióba eshet át. Minden esetben – még a lehetetlennél is – bízni kell a gyógyulás szikrányi lehetőségében. Biztosítani (nem hitegetni) kell a súlyos beteget, hogy sohasem adja fel, mert a remény jelenléte gyógyulás előszele, természetes, hogy most mit mondjak meg neki, fontos a betegség szerkezete, gyakorlati tapasztalat. Természetesen, amikor a beteg rákos, s nagy fájdalmai vannak, akkor más a beteg, s tisztában van az eljövendő élet lehetőségével. Én azt hiszem, arra egyértelműen válaszolni, hogy megmondani vagy nem megmondani , azt mindig az adott szituáció, helyzetek határozzák meg, úgy is lehet vélekedni; ez a kérdés mindig feltehető és nyitva marad.

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Megmondani vagy nem (a rákról)
Gyógyul6sz - © 2008 - 2024 - gyogyitasenergiai.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat